2016. augusztus 28., vasárnap

III. fejezet - Az áldozat

Sziasztok!
Igen, most sem siettem el a következő fejezet megírását. De szeretném megköszönni a megjegyzését Találd Ki!-nek. Tényleg nagyon hálás vagyok érte. Továbbá köszönöm azoknak, akik feliratkoztak! Remélem, hogy tetszeni fog a történet.
Jó olvasást kívánok!

Puszi, JA.

Sötétség ölelt körbe. Sűrű, nyálkás, folyékony sötétség.
Nem emlékeztem, hogy elveszítettem volna az eszméletemet. Pedig így történhetett.
Meleg, nyálkás és folyékony anyagban feküdtem. Beszívta a bőröm, beleivódott a csontjaimba.
 Hangokat hallottam magam körül. Mintha valaki motoszkált volna a közelemben. Megpróbáltam kitalálni, vajon ki, vagy mi adhatja ki a zajokat. Ehhez azonban túl fáradt volt az elmém. Minthogyha kiszívták volna az összes energiámat, s az agyamat lelakatolták volna. Mintha egy szivacs lett volna a helyén. Leginkább arra az érzésre hasonlított, amikor a legmélyebb álmából felébresztik az embert. Persze, ez ezerszer felfokozva.
 A távolból beszéd zaja tört utat magának felém.
 - Nemsokára felkel a hold, s akkor életre kel. A valaha élt legádázabb szörnyeteget ébresztjük fel, s csak minket fog szolgálni! Csak várd ki, picinyem – a hang rekedt volt, vékony és öreg. Kirázott tőle a hideg.
Megpróbáltam elfordítani a fejemet, azonban képtelen voltam. Egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Lebénultam.
 Elkeseredetten nyögtem egyet.
 - Ébredezik? – hallottam a hitetlenkedő kérdést távolról.
 Kinyitottam a szemem.
A környezetemet homály fedte előlem. Csupán percek elteltével tudtam azonosítani a körülvevő alakokat. A mennyezet felettem sötét volt, s egyenesen rám mutató cseppkövek lógtak róla. Barlangban lennék? 
 - Áh, csak nem felébredt? – léptek zaját hallottam, majd a következő pillanatban egy arc felém hajolt.
A nő idős volt, arcát ragyák borították, megnyúlt karvalyorrán bibircsók ült. Ősz haja homlokába hullott, csaknem elfedte ráncokkal körülvett, az izgatottságtól csillogó szürke szemeit.
 Ha meg tudtam volna szólalni, sikítok.
 - Látod ezt, Smoke? – simított végig egy, a vállára szálló fekete denevéren. – Elképesztő a hasonlóság… – azzal elfordult, s elment.
A háttérben ismét motozni kezdett, pakolászott. Üvegek csörömpöltek, dobozok csapódtak, zárak kattantak.
Iszonyatosan nagy erőlködések árán ki tudtam nyitni a számat, hogy aztán kicsússzon a kérdés belőlem:
 - Hol… hol vagyok? – a torkom száraz volt, a hangom fáradt és rekedt. Mintha nem is az enyém lett volna.
 Nem kaptam választ.
 - Ki maga? – kérdeztem ismét, már kissé éberebben.
A következő pillanatban visszatért hozzám az asszony. Felhúzott szemöldökkel méregetett, arcán a meglepettség összetéveszthetetlen jelei ültek.
 - Még soha senki nem törte meg a varázsfürdőm erejét. Ő viszont még beszélni is tud mindannak ellenére, hogy a növények kifejtették a hatásukat. Elképesztő ereje lehet... – Bütykös ujjai között zöld füveket tartott, majd mellém dobta őket. Ahogy a növények a vízfelszínére értek, füst csapódott a levegőbe.
Pillanatokon belül émelyegni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy a füvek okozzák.
A testem ismét zsibbadni kezdett, ahogy a víz forrósodott.
 - Ne… kérem – nyöszörögtem.
 Ezúttal rám nézett, és válaszolt.
 - Nyugodj meg édesem. Semmi baj nincsen, minden a legnagyobb rendben van.
Teljes mértékben biztos voltam abban, hogy semmi nincs rendben.
 - Mit akar… tőlem? – egyre nehezebben ment a szavak megformálása. Már nem éreztem a lábaimat, a karjaim bizseregtek. A zsibbadás egyre feljebb kúszott a testemen.
 - Segíteni fogsz nekem valamiben, aranyoskám. Csak lazulj el.
Hiába akartam megkérdezni, hogy hogyan talált rám, miben kell segítenem neki, nem bírtam többé megszólalni.
 A denevér ismét a vállára reppent, mire az asszony végigsimított csupasz, fekete fején.
 - Látod őt, picinyem? Gyönyörű – tágra nyílt szemekkel közelebb hajolt hozzám. Csak ekkor láttam, hogy néhány foga kiesett, a maradék pedig rothadt. – Fiatal, erős. Akárcsak ő volt.
A víz felszín felett megcirógatta az arcomat egyik karmos ujjával.
- Őrá van szükségünk. Tökéletes áldozat lesz - A szemembe lógó hajtincsemet kisimította a homlokomból, megkarcolva ezzel a bőrömet.
Áldozat. A szó folyamatosan ismétlődött a fejemben. Beleégett ködös elmémbe.
Mihez leszek áldozat? Mihez kell feláldozni?
A pánik kezdett lassan eluralkodni felettem.
 Ezüst fénycsík tört utat magának felém a barlang bejárata felől, a köves talajba vájt, vízzel megtöltött gödörbe. Megcsillant a különböző füvekkel borított vízfelszínen. Felkelt a hold.
 Az asszony felemelte a fejét, s az eget kémlelte.
 - Eljött a mi időnk – suttogta, leginkább sajátmagának, mint másnak.
Hátralépett a medencétől, felém emelte a kezeit, majd kántálni kezdett az orra alatt. Pár percen belül a testem önmagától kiemelkedett a vízből. Meztelen bőrömön éreztem a feltámadó éjszakai szél hidegét. Egy ideig a levegőben lebegtem, majd az asszony maga felé intett, én pedig őfelé repültem magatehetetlenül.
Boszorkányság – fogalmaztam meg magamban.
 Mikor a nő leeresztette a karjait, a testem földet ért. Csak ekkor vettem észre, hogy a ruháim a sarokban hevernek. Eszerint teljesen meztelen vagyok.
Nem tudtam abban a pillanatban a szégyenlőséggel foglalkozni.
 A boszorkány hozzám lépett.
 - Ez itt a tiéd – a fejemre helyezett egy borostyánkoszorút. Végignézett rajtam. - Tökéletes.
Őrült – gondoltam magamban – Teljesen elment az esze.
 - Na, gyere te lány! – megragadta a karomat és talpra rántott. – Mozgás!
 Nem foglalkozott azzal, hogy alig bírom megemelni a lábamat, elrángatott egészen a barlang végébe. Meglepő erővel vonszolt maga után. Végül eleresztett, amikor elértünk egy hatalmas sziklához. Azonnal a földre rogytam. A füvek hatása kezdett csillapodni, már képes voltam ülve maradni.
 Felemeltem a fejem, a hajam mögül vettem szemügyre a környezetet.
 A sziklához, amely előtt megálltunk egy férfi volt láncolva. Feje előre bukott, karjait a szikla két széléhez láncolták. Sötét haja, melyen megcsillant a hold fénye, eltakarta előlem az arcát. Meztelen felsőtestét hegek borították. Kifeszített bal karján sötét minták cikáztak egészen mellkasa közepéig. Mintha tetoválások lettek volna.
 - Eljött a te időd – nézett a férfire a boszorkány. - Egészen idáig vártál, szenvedtél az átkod miatt. De most feloldozlak téged. Cserébe viszont azt akarom, hogy engem szolgálj mindörökre!
A boszorkány egy hirtelen mozdulattal felrántott a földről, előkapott egy tőrt rongyos ruhája alól és felvágta a csuklómat. A következő pillanatban odanyújtotta karomat a férfi állához.
 Pisszenni sem volt erőm. Kénytelen voltam némán tűrni az égő fájdalmat, amely a karomba hasított.
A láncok megcsördültek; a férfi keze megragadta azokat és rántott rajtuk egyet.
 - Érzed ezt? Érzed? – kérdezte a boszorkány. – Mind a tiéd. Az összes.
Ekkor a férfi szájából agyarak tűntek elő, melyek a következő pillanatban a csuklómba mélyedtek.
A szívverésem felgyorsult, a vérem száguldott az ereimben eljuttatva az adrenalint a testem minden pontjába. Már nem éreztem magam olyan fáradtnak, a zsibbadtság is eltűnt a testemből.
 Megmozdítottam a karomat. Aztán léptem egyet hátrébb. Pillanatokon belül visszanyertem a testem normális sebességét. Ficánkolni kezdtem, sikítozni.
 - Te szerencsétlen! – kiáltott rám a boszorkány. – Hogy nem tudsz nyugton maradni! Azonnal fejezd be a sikítozást, különben…
 A láncok hangos csörrenéssel kiszakadtak a sziklából. A férfi durván megfordított a csuklómnál fogva. Karmok mélyedtek az államba, majd elfordította a fejemet oldalra. Ezúttal a nyakamba harapott.
 Elállt a lélegzetem. Hallottam minden egyes alkalommal, ahogy mohón belekortyol a vérembe.
 - Ez az, gyerünk! – ünnepelt a boszorkány. – Idd ki a vérét! Kelj életre, hogy aztán engem szolgálhass, Nergal!
 A férfi agyarai elszakadtak a nyakamtól, a boszorkányra nézett. Arca az enyémhez ért, álláról lecsöppent a vér a vállamra. Torkából vészjósló morgás tört fel, majd ellépett tőlem, egyenesen az asszony felé.
 Elgyengült, remegő térdekkel lépkedtem hátrébb, egészen az árnyas sarokba, ahol aztán összecsuklottam. A vérveszteségtől minden visszatért erőm semmivé lett. A látásom elhomályosodott.
 Nergal ekkor ért a boszorkányhoz. Magas, izmos teste jóval a nő alacsony alakja felé tornyosult. A késnél is élesebb agyarai véres ajkán villogtak a hold fényében. Sötét haja vörösen ragyogó szemébe lógott. Könyörtelen, gyilkos szemek voltak azok.
 - Hatalmas, gyilkos Nergal – nézett végig a férfin a boszorkány elámulva – A teremtőddel szemben állsz. Én szerveztem meg számodra a rituálét, elhoztam hozzá a tisztavérű leszármazottat áldozatként. Most azt akarom, hogy szolgálj engem hálád… - elakadt a szava.
 Nergal egyik láncos karját felemelte, keze karmokban végződött. A következő pillanatban lecsapott a boszorkányra, amely fülsiketítő visítással csapódott a barlang falának. Nem mozdult többé.
 - Én soha senki szolgája nem leszek – morogta a férfi.
A szívem a torkomban dobogott. El akartam tűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. A lehető legtávolabb akartam kerülni tőle.
 Nergal felém fordult.
Tekintetétől a hideg végigfutott a hátamon, karomon felállt a szőr.
 Felém lépett egyet. Aztán még egyet. Amikor elért hozzám, leguggolt elém. Összehúzott szemekkel méregetett. Oldalra döntötte a fejét, tekintete lejjebb kalandozott meztelen testemen.
Akaratom ellenére hátrébb csúsztam. A kezem hozzáért valami kemény, fémes dologhoz. Hamar rájöttem, hogy azt a tőrt markolászom, amellyel felvágta a csuklómat a boszorkány, csupán elejtette a dolgok alakulása közben.
Amint Nergal közelebb hajolt, azonnal előrelendítettem a karomat és a tőrt belemélyesztettem a vállába.
 Azt vártam, hogy a fájdalomtól hátratántorodik, vagy legalább meglepődik. Egyik sem történt. Mintha pontosan tudta volna, hogy mit fogok tenni.
 - Azt hittem, ennél azért többre vagy képes azok után, amiket műveltét velem – mondta megalázóan. Lenézett a vállából kiálló tőrre, majd két karmos ujjával kihúzta a karjából. Eldobta a barlang bejáratához.
 - Miről… miről beszélsz? – kérdeztem, habár a hangom olyan vékony volt, hogy én magam is alig hallottam meg.
 - Örülhetsz, hogy meghalsz, Irina – morogta, s felém lendült.
 - Állj!! – ordítottam.
 Összeszorítottam a szememet.
 Semmi nem történt.
Morgás hallatszott a fejem felett.
Kinyitottam a szememet és feltekintettem. Nergal a fejét fogta, szeme vörösen villogott, majd a falnak támaszkodott és értetlenül rám nézett.
 A barlang elejéből kuncogás hallatszott. Egyszerre fordítottuk a boszorkány irányába a fejünket.
 - Nem bánthatod őt – vihogott erőtlenül a nő. – Hozzá sem érhetsz többé.
Nergal dühösen rám nézett. A boszorkány folytatta:
 - Azt hiszed, nem számítottam arra, hogy ellenem fordulsz? Szerinted miért viseli a sárkánygyémántot?
 - Sárkánygyémánt? – ismételtem erőtlenül. Felemeltem reszketeg kezemet és kitapogattam a homlokomra csúsztatott koszorút. Megérintettem valami hideg felületet. Egy követ.
 Nergal összehúzott szemekkel, kísérteties nyugalommal méregetett. Olyan nézéssel vizslatott, hogy legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, csak ne lásson.
 - Megpecsételődött a sorsod, démon. Hát nem drámai? Annak a vérétől ébredsz, aki álomra bocsátott – kuncogott a boszorkány, majd egyszerűen hamuvá vált. 
 - Mit számít egy kavics? – mennydörögte Nergal és ismét felém fordult. – Évszázadokat vártam a bosszúra, most semmi nem állhat az utamba!
 A hátam mögött tapogatóztam, hátrébb akartam csúszni, ám beleütköztem a barlang kemény oldalába.
Nergal minden egy lépéssel közelebb sodort engem a halálhoz. Fekete kopott nadrágba öltöztetett lába pillanatok alatt átszelte a kettőnk közötti csekély távolságot.
Szeme felkavarodott, bíborvörösre váltott. Tükrözte a haragot, a gyűlöletet és még valamit, amit nem tudtam felismerni.
 A szívem dörömbölt a mellkasomban, az agyam kétségbeesetten pörgött, keresve a lehetőséget a túlélésre. Reménytelen. Képtelenség elmenekülni előle.
 A levegőt átszelte egy fekete csík, s egyenesen Nergal felbőszült arcába csapódott. Smoke volt az. Karmos lábával összecsikarta a férfi arcát, megsebezte a szemét. Nergal hátratántorodott.
 A pillanatnyi döbbenetet félretéve minden maradék erőmet összeszedve felpattantam, s a barlang bejárata felé rohantam. Felkaptam egy fekete köntös szerű ruhadarabot, rohanás közben magamra rángattam és egy övvel a derekamra erősítettem. A füvek hatása már teljesen elmúlt, az adrenalin kitisztította a vérkeringésemet.
 A barlang nyílásához érve megtántorodtam; szakadék hevert a lábaim alatt. A fekete mélységből hűvös szelek csaptak felfelé, arcomba repítették nedves hajtincseimet. Kétségbeesetten kapkodtam a fejemet minden irányba, hogy kiutat találjak erről a borzalmas helyről.
 Jobb oldalra tőlem keskeny ösvény vezetett lefelé. Gondolkodás nélkül elindultam abba az irányba. Az út olyan szűk volt, hogy teljesen a falhoz kellett lapulnom, ha nem akartam a mélységbe zuhanni. A kavicsok és a szikla éle belevájt csupasz talpamba, nehezítette a haladásomat. A hold sem szolgált segítségemül, a sötétségben alig láttam valamit. Remegő kezekkel tapogattam a felém tornyosuló irdatlan sziklát kapaszkodó után kutatva. A sziklafal nedves volt, nemegyszer megcsúszott rajta a kezem.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi időt kell még így oldalaznom lefelé, ahogy azt sem tudtam, hogy milyen messze lehetek a barlangtól.
 Abban a pillanatban éreztem meg a puha, selymes fű érintését megkínzott talpamon, amikor a magasból démoni ordítás rázta fel az éjszakai élet csendjét.
Amikor visszanéztem a barlang felé, megpillantottam amint a sűrű sötétségben felvillan két vörös pont. Megperdültem és rohanni kezdtem. Ágak csaptak az arcomba, felkarcolták a bőrömet, némelyik megcibálta a hajamat. A szemem lassan hozzászokott a környezethez, alkalmazkodott az éjszakai látásmódokhoz.
 A hátam mögött valami felbömbölt. Dühödt, sátáni hangon.
A szívem folyamatosan zakatolt a mellkasomban, azt hittem kiugrik a helyéről. Megszaporáztam a lépteimet, habár még mindig úgy éreztem, hogy túl közel vagyok a boszorkány barlangjához.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig szaladhattam így a semmibe, egyenesen előre amerre vitt a lábam. A tüdőm égetett, a légcsövem kiszáradt, de hajtott az életben maradás akarata, dolgozott bennem az adrenalin.
 A lábam belebotlott valami nagy, szőrös dologba. Hasra estem, a levegő kicsúszott a mellkasomból, a térdem és a könyököm felhorzsolódott. Fájdalmasan felszisszentem, majd felültem. Hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem, mi állta az utamat.
 Remegő kezeimet a sikolyra nyílt számra szorítottam.
Egyenesen farkasszemet néztem azzal a fenevaddal, ami otthon gyilkolta az embereket. Hatalmas szája elnyílt, ahogy orbitális feje éppen a térdem előtt hevert. Közelebbről megnéztem, s rájöttem, hogy nem él. Azonban nem az a tőr ölte meg, amit a nagyi padlásán dobtam a fejébe. Ami azt illeti, a penge eltűnt. Viszont a mellkasából egy tucat nyílvessző türemkedett ki, a homlokába fejszét dobtak. Megölték.
 A pánik visszafordíthatatlanul eluralkodott felettem.
Kik voltak ezek? Kik voltak képesek leteríteni egy ekkora fenevadat? Emberek?
Talpra ugrottam és megperdültem. Tovább iramodtam. Túl sok volt már ez nekem. Úgy éreztem, megőrültem. Sokkot kaptam, vagy ilyesmi.
Biztonságos helyre akartam érni, olyan helyre ahol semmi nem fenyegeti az életemet. Hiszen aznap már többször is szembenéztem a halál fenyegetésével.
Körülöttem visítoztak az éjszakai lények, baglyok huhogtak. Többször megmozdult körülöttem a növényzet, de nem voltam hajlandó megállni.
 Amikor a sötétség helyét már lassan átvette a kelő nap halvány, erőtlen sugarainak fénye, kiértem az erdőből. A fény valóságos megváltásnak bizonyult.
Szántóföldek terültek el előttem, s mögöttük egy falu állt. A házakból éppen ekkor léptek elő a lakosok, s indultak a földek felé. Felém.
 Emberek. Olyan emberek, mint én, vagy a nagyi, vagy Spencer. Csak olyan messze vannak.

 Elengedtem a fatörzset, mely eddig támaszomként szolgált, s tettem egy erőtlen lépést a falu felé, kilépve ezzel a fák közül. Ekkor az egyik falusi meglátott. Felém mutatott, s hátraordított a társainak. Megragadták a szerszámaikat, amelyeket a földeken használtak, s futva felém indultak. De túl lassúak voltak. Még mielőtt bármelyikük is elérhetett volna hozzám, kicsúszott alólam a füves talaj, s elsötétedett a világ körülöttem.

2016. június 19., vasárnap

2. fejezet - Az átjáró

Sziasztok!
Tudom, hogy sok időt kihagytam a második fejezet megírásával, de a legjobbat akartam kihozni belőle. Köszönöm szépen Farkasfan-nak a megjegyzést. Remélem, hogy ez is tetszeni fog.
Ne feledjetek el meglepni néhány sorral.
Jó olvasást kívánok! :) 
Puszi, JA.

Valahol a tömegben dudáltak, majd ismét türelmetlenül felkiáltottak. A városba érve hatalmas dugó fogadott minket, a forgalmat rendőrök irányították. Azonban a felfordulás tíz perccel ezelőtt érte el a tetőpontot, amikor végleg leállították az amúgy is óriási kocsisort. Az emberek idegesen szálltak ki a járművekből, s méltatlankodva indultak a rendőrökhöz, akik éppen lezártak egy útszakaszt.
 - Ugye, ez csak egy vicc! – morgott Spencer mellettem.
Úgy tűnt, már teljesen el is felejtette a kanyarban történteket, s most a legnagyobb problémáját a jó ülőhelyek megvásárlása jelentette. Idegesen pillantotta körbe az úttestet, hátha talál egy szakaszt, ahol elkerülheti a felfordulást – feleslegesen.
 Távolról tompán megdörrent az ég.
 Kikapcsoltam a biztonsági övet és kilestem a szélvédőn. Vihart hozó fekete felhők gyülekeztek az alkonyodó égbolton. Látszott, hogy pár perc és leszakad az ég.
A mögöttünk álló sofőr türelmetlenül ránk dudált.
 - Nem látja, hogy mi sem tudunk megmozdulni? – tartotta fel két karját Spencer.
 - Nyugi, biztosan nemsokára feloszlik a tömeg. Szólok a fiúknak, hogy késni fogunk – belekotortam a táskámba, és elővettem a mobilomat. Megkerestem Shawn számát és megcsörgettem.
 - Haló? – vette fel.
 - Szia, Shawn! Isobel vagyok.
 - Oh, szia Izzy! Mi újság?
 Könyökömet megtámasztottam és kinéztem az ablakon a besötétedett égboltra. A kocsisor se előre, se hátra nem mozdult.
 - Csak azért hívtalak, hogy szóljak, késni fogunk. A főúton lezártak egy útszakaszt, szóval most rendőrök irányítják a forgalmat. Mikor indul a film?
 - Még van egy félórátok ideérni. Annyi elég lesz?
 - Körül-belül negyedórája meg sem tudunk mozdulni.
 - Kár lenne kihagyni. Arról nem is beszélve, hogy jó ideje nem is találkoztunk.
Az ajkamba haraptam.
 - Nem, tényleg nem.
 - Meg kellene beszélnünk a dolgokat. Mi lenne, ha mond… apután…
Összevontam a szemöldököm.
 - Bocsi, akadozik a vonal. Megismételnéd?
 - Csak azt mon… megvált…
 - Hé, Shawn nem értek semmit. Itt vagy még?
 Megszakadt.
A telefonomra pillantva láttam, hogy nincs térerő.
 - Baj van? – kérdezte Spencer.
 - Megszakadt a vonal.
 Felettünk megdörrent az ég, hatalmas esőcseppek cseperegtek a szélvédőre; elért bennünket a vihar. A következő pillanatban kialudt az úttesti lámpa fénye, ami alatt álltunk. Felpillantottam a telefonomról, éppen akkor, amikor sorra az összes lámpa besötétedett. A hirdetőtáblák fénye is kihunyt, pár pillanat múlva az egész város sötétségbe burkolózott.
 - Mi folyik itt? – kérdezte gyanakodva Spencer és összehúzott szemmel kémlelt ki az ablakon. Én ledobtam a lábamhoz a táskámat és kiszálltam a kocsiból. Amint visszacsuktam az ajtót megéreztem a viharra érkezett hűvös, egyre csak erősödő szelet. Az ég ismét bömbölt, egy fehér fényű villám cikázott át a fekete fellegekkel borított égen.
 Váratlanul egy autó felrepült az úttestről, majd ráesett kettő, tőle távolabb parkoló járműre. Egy pillanatra megszűnt minden zaj, majd sikítások, tébolyult kiáltások töltötték be az estét. Az emberek kiszálltak az autókból, egymást lökdösve rohantak felénk.  
 Tétován előreléptem, s erősen koncentráltam, hogy az egyre sűrűsödő esőfüggönyön át meglássam a felfordulás okát. A feszültség egyre tapinthatóbb volt a hűvösödő levegőben. Meg sem hallottam, amikor Spencer kiszállt a kocsiból, csupán a csuklómra fonódó ujjait éreztem. Rángatott, hogy menjünk, rohanjunk, én azonban még mindig nem mozdultam. Aztán egyszerre sikítottunk fel, amikor megláttuk. A hatalmas testet fekete szőrzet borította, mely mögül a pofán kettő vörösen villanó szempár vizslatta a városiakat. Könnyűszerrel ugrott át egyik buszról a másikra, majd megállt, s kiegyenesedett. Termetre leginkább egy gorillához hasonlított… egy hatalmas, dühös gorillához. De a pofájából hatalmas agyarak türemkedtek ki. Karmos mancsával megragadott egy hirdetőtáblát, majd úgy eldobta, akárcsak egy frízbit. A pergő vasdarab egyenesen felénk tartott.
 - Izzy! – süvítette Spencer mellőlem, s elrángatott éppen akkor, amikor a tábla az előttünk álló autót eltalálta, amely így lefordult az útról.
Atya. Úr. Isten!
Szörnyülködve pillantottam a megsemmisített járműről arra a… szörnyetegre. És ekkor rájöttem, hogy honnan olyan ismerős. Ugyan azok az agyarak, ugyan azok a karmok. A fekete test…
 - A tükör – leheltem letaglózva. 
A kicsinyített mását a tükörkeretre ráfaragta a nagyapám. De honnan tudhatta, hogy létezik?
Találkozott a pillantásunk. Tekintete, akár a végeláthatatlan sötétség, melyben a gyilkolás vágya lángolt. Szemét nem vette le többé rólam. Egyenesen engem bámult. Aztán a következő pillanatban elrugaszkodott és rohanni kezdett felénk.
Most rajtam volt a sor, hogy megragadjam Spencert és hátat fordítva a fenevadnak szaladni kezdjünk.
 - Jesszusom Isobel, ez minket követ! – sikította Spencer.
 - Ne nézz hátra – ziháltam. – Csak fuss!
Fél kézzel törtem utat magunknak a tömegben. Mindenki rohant amerre látott, néhányan elestek, őket azonnal agyontaposták. Röhejesen hasonlított a helyzet egy átkozott fantasztikus filmre.
 Az emberek berohantak az erdőbe a fák közé, mások az úton siettek tovább. Amikor Spencerrel elértük az utolsó parkoló autót is, megálltunk, s elbújtunk mögé. Vártunk pár pillanatot mielőtt bármelyikünk is megszólalt volna.
 - Haza kell jutnom, Spencer – suttogtam, habár az időközben megérkezett rendőrautók vijjogása miatt a saját hangomat is alig hallottam.
 Spenc remegő kezekkel kisimított nedves arcából egy hajtincset.
 - Szerintem itt mindenki haza akar jutni – nézett rám rémülten.
A közelből dühödt bömbölés hallatszott. Mindketten megremegtünk, s egymásra néztünk. Óvatosan kilestem a lökhárító mellett, s az esőfüggönyön keresztül éppen végignéztem, ahogy a fenevad széttép egy alig ötéves gyereket.
Felfordult a gyomrom. Összeszorítottam a könnyekkel megtelt szemem. 
 - Nem, nem érted. A nagyszüleim házába kell eljutnom. Ez az izé – mutattam a kocsi túloldalára -, ugyan az, mint amit a nagyapám ráfaragott egy tükörkeretre. Ők tudják, hogy mi ez.
Életemben először elöntött a hála, amiért a nagyszüleim démon mániások. Soha nem gondoltam volna, hogy akár egyetlen egy monda is igaz azok közül, amit elmeséltek. Most viszont nagyon úgy tűnik, hogy jobban kellett volna figyelnem rájuk.
 - És mégis hogy akarsz te hazajutni? A Mercedes ott áll a tömegben, és nem hiszem, hogy onnan meg fog moccanni.
 - Túl messze van a ház ahhoz, hogy fussunk. Nem bírnánk tüdővel.
 Figyelmeztető morgás hallatszott a kocsi másik oldaláról. Riadtan bámultunk a másikra. Csupán annyi lélekerő volt még bennem, hogy nemet intsek a fejemmel. Reméltem, hogy Spencer érti a jelzést, és nem fog levegőt venni. Remegő térddel gubbasztottunk a kocsi árnyékában, a jármű falának támaszkodva.
A szörny lábát csapkodva lépdelt az autó túloldalánál. Légvétel nélkül, megfeszült idegekkel figyeltük, hogy melyikünk oldalán fog feltűnni. Aztán elhallgatott minden zaj; megszűntek a súlyos lépések, csak a kövér esőcseppek kopogtak az autókon. Egyetlen idegtépő percig nem szólaltunk meg, majd Spencer felém fordult.
 - Talán elment – suttogta.
Csupán az egyre sűrűsödő levegőből tudtam, hogy ez hiba volt. De amikor megláttam az aszfalton a fölénk tornyosuló árnyalakot, a félelem egy újabb hulláma öntött el. Olyan szorosan lapultam az autóhoz, amennyire csak tudtam.
 Összeszorítottam a szemem. Csend volt. Csak ziháló légzésemre és zakatoló szívverésemre koncentráltam egy ideig. A szörny felordított a fejünk felett földöntúli, sátáni hangon.
 - Uram atyám! – sikított fel Spencer vérfagyasztóan mellőlem.
Kipattant a szemem. Spencer lába előtt egy csuklóból letépett véres kéz hevert. Rájöttem, hogy a testrész minden bizonnyal a fenevad szájából esett ki.
Olyan hányinger érzet lett úrrá rajtam, hogy azt hittem menten epét hányok. De öklendezni csak akkor kezdtem, amikor ragacsos, plazma állagú nyál csordult a karomra.
 - Tűnjünk innen! – ragadtam meg Spencer kezét és felrántottam magammal. Ebben a pillanatban a fenevad is lecsapott.
 - Vigyázz! – sikította Spenc, majd ijedten hátraugrott, keze kicsúszott az enyémből.
A szörnyeteg éles karmai feltépték a ruhámat, majd az oldalamba vájtak. A lendülettől elterültem az úton, fejem hátracsuklott és megkoppant az aszfalton.
 - Isobel! – kiáltotta Spencer, majd lerogyott mellém. 
Ekkor puskaropogás hasított át a levegőn. Az oldalamra kecmeregtem, így megláttam, hogy a katonaság sorakozott fel tankokkal, és harckocsikkal. A szörnyeteg a robaj felé kapta hatalmas, véres pofáját. Kihasználtam az alkalmat.
 - Gyerünk innen – tápászkodtam fel, s Spencerrel az oldalamon elrohantam a legközelebbi harckocsihoz. Amikor odaértünk, láttam, hogy senki nem ül a kormány mögött.
 - Van egy ötletem – mondtam, és kinyitottam az ajtót.
 - Te megőrültél? Nem lophatjuk el a katonaság kocsiját! – meredt rám.
Eközben behuppantam a sofőrülésre, s megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy a gyújtóban hagyták a kulcsot.
 - Jobb ötlet? – kérdeztem türelmetlenül.
 - Majd ők lerendezik ezt az állatot. Úgy is már itt vannak, és… - Spencer ijedten arrébb ugrott, amikor felé repült egy katonatetem.
 - Felejtsd el, hajts! – ugrott be az anyósülésre, majd bevágta maga mögött az ajtót.
Rátapostam a gázra. A kocsi kerekei megnyikordultak, s elhajtottunk. Spencer hátrafordult ültében.
 - Atya világ, ez mindjárt lerendezi az egész sereget – szörnyülködött. – Gyerünk Izzy, gyerünk, gyerünk!
A gázpedált már majdnem tövig nyomtam, mindkét kezemmel szorítottam a kormányt. Úgy éreztem, muszáj valamibe kapaszkodnom, máskülönben elájulok a stressztől.
 Minden egyes mozdulásra figyeltem a szélvédőn keresztül. Úgy bámultam az úttestet, mintha attól félnék, hogy eltűnik. Ugyanakkor kénytelen voltam párszor a fölöttünk tornyosuló ágakra is vetni egy-egy pillantást. Iszonyatosan féltem, hogy visszatér a szörny.
Egy ideig csak ideges zihálásunk hangjai töltötték be a kocsit, és hallgattuk az esőcseppek koppanását a szélvédőn. Egyikünk sem bírt megszólalni. Az, amit átéltünk, a legvadabb rémálmainkban sem fordult elő. Az a sok-sok rémült emberi tekintet, ahogy menekültek. Egymást fellökve mentették az életüket, esetleg a gyermekeik életét… egyszerűen képtelenség volt. A fejemben ismét leforgott a kisgyermek meggyilkolása.
 A kezem megszorult a kormányon.
 - Most mit csinálunk? – kérdezte Spencer megtörve a súlyos csendet.
 - Nem tudom – válaszoltam őszintén.
Lassítottam a kanyarban, ahol pár órája elénk ugrott a fenevad. Mintha hetekkel ezelőtt történt volna… Biztos voltam benne, hogy amit azóta átéltem megváltoztatott. Ha nem is teljesen, de nyomot hagyott bennem. Kizárt, hogy ugyan az a lány legyek ezután, mint az, aki beült az autóba, hogy elmenjen szórakozni a barátaival.
Az oldalamba belehasított a fájdalom, ahogy a sebváltóhoz nyúltam. Megakadtam a mozdulatban, fájdalmas pisszenés hagyta el ajkaimat.
 - Isobel – szólított meg Spencer halkan, mire felpillantottam. Ekkor vettem észre, hogy az oldalamat bámulja. Én is oda kaptam a tekintetem. A blúzomat teljesen átitatta a vér, mely még mindig csak folyt az oldalamon egyre lejjebb az ülés párnájára.
Remegő kezemet rászorítottam nyilalló oldalamra. Éreztem, ahogy a vérem rátapad hűvös tenyeremre.
 - Minden rendben – sziszegtem. – Mindjárt odaérünk.
Összeszorítottam a fogaimat, s ismét gyorsítottam. Minden egyes mozdulat fájdalommal járt, ezért a jobb karomat alig tudtam használni.
Csak érnénk már oda!
Hatalmas megkönnyebbülés volt leparkolni a nagyi háza előtt. Spencer kiugrott a kocsiból, s segített nekem is kiszállni. Az ép vállam alá nyúlt és felkísért a verandán.
 - A kulcs a virágcserép alatt van – böktem állammal a küszöb előtt elhelyezett növényre.
Spencer megmarkolta a kulcsot, majd kinyitotta az ajtót.
 - Nagyi! – szóltam amikor beléptünk a küszöbön, de nem kaptam választ. – Hahó, nagyi!
Spencer vállat vont.
 - Talán fürdik. Ne foglalkozz most te ezzel. Megyek és keresek valami kötszert, aztán felhívok egy mentőt. Nem is értem, miért nem rögtön a kórházba mentünk… Ülj le és pihenj.
Elsietett a konyha felé. Még így, hogy több méterre motozott tőlem, csak azt a zajt hallottam, ami őt vette körül. A nagyiét nem.
Hullámként öntött el az aggodalom.
Feltápászkodtam a kanapéról és körülnéztem. A nagyi nem fürdött, mivel nem folyt a víz a fürdőszobában. Amikor tanácstalanul léptem ki a hálószobájából, s megálltam a lépcső előtt, elbizonytalanodtam. Tekintetemet felfuttattam a lépcső fokain, majd meglepetten előreléptem, amikor megláttam, hogy nyitva van a padlás ajtaja. Egészen biztos voltam benne, hogy én bezártam, amikor délután lejöttem.  
Megragadtam a korlátot, s felvonszoltam magam a lépcsőn. Minden egyes mozdulat, minden egyes lépés a nyikorgó lépcsőfokokon külön figyelmet és önuralmat igényelt. Egyiket a másik után, csak szépen óvatosan.
Benyitottam a helyiségbe. Ám nem voltam felkészülve arra, ami ott fogadott. A tükör ragyogott. Valóságosan, ragyogóan fénylett. Az egész helyiséget elöntötte sugaraival.
Elámulva közelítettem meg.
Az üvegfelületről apró szikrák, csillámok úsztak felém a levegőben. Csak akkor láttam, amikor közelebb hajoltam, hogy a repedésből slisszannak ki.
 Óvatosan felemeltem a kezemet, hogy megérintsem a tükröt.
 - Ne nyúlj hozzá!
Ijedtemben megugrottam, s majdnem felborítottam az amúgy hatalmas tükröt.
 - Nagyi – suttogtam rémülten, ahogy végignéztem rajta. A földön feküdt egy szekrény takarásában, ruhája szakadt, alatta hatalmas vértócsa.
Odaléptem hozzá, s leborultam mellé.
 - Uram atyám, mi történt veled? Orvost kell hívnunk, nem maradhatsz…
 - Fejezd be Isobel – szakított félbe. – Ennél most fontosabb dolgunk van.
 - Ugyan, nagyi. Mi lehetne…
 - Látod a tükröt, igaz? – mutatott felé.
 Bólintottam.
 - Ragyog. Azért, mert megrepedt.
Lelkiismeret furdalás mart a mellkasomba.
 - Ne menj a közelébe. Veszélyes! Egy teljesen… másik világba… vezet.
 - Miről beszélsz? – suttogtam. Többre nem voltam képes.
 - A tükör megrepedt, megnyílt az átjáró a két világ között.
A bűntudat elárasztotta a testemet.
 - Ne haragudj, nagyi. Csak megérintettem, és megrepedt. Én tényleg nem akartam.
Elkerekedő szemekkel nézett rám.
 - Hogy… mit… csináltál?
 - Azt sem tudtam, hogy mi történt. Zöld fény támadt, és nem is láttam pontosan. Aztán megrepedt.
A nagyi elámulva nézett.
 - Petrova… - suttogta.
A fájdalom ismét belehasított az oldalamba. Előregörnyedtem.
 - Milyen Petrova?
Nem kaptam választ. Amikor ránéztem, szememet elöntötte a könny. Az arca oldalra fordult, s nem mozdult többé. Megragadtam kihűlt kezét.
 - Nagyi! – kiáltottam.
Még csak felfogni sem volt időm. A régi énem, az, aki elindult moziba, semmit nem hitt volna el; Még is, mi az, hogy átjáró egy másik világba? De az, aki megmenekült egy szörnyetegtől, miután végignézte az öldöklést, már másképp látott.
Lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát, ám amikor megláttam a hatalmas karmolást mélyen a hátába vájva, megdermedtem.
Az a szörnyeteg itt volt. Sőt, mi több – a tükör felé fordultam -, ha igaz az, amit a nagyi mondott, akkor az átjárón át érkezett ide.
 Vészjósló morgást hallottam magam felett. A testemben szétrobbant az adrenalin, a rettegéssel vegyülve árasztotta el a sejtjeimet.
Lassan felemeltem a fejem, s belenéztem a fenevad gyűlölködő szemeibe. Belevicsorított az arcomba, mire undorodva hátrébb ugrottam, egyenesen neki a dobozoknak, amiket alig pár órája cipeltem fel.
 - Isobel! – hallottam a földszintről.
Az ajtóra néztem. Nem fogom engedni egy ez a vadállat még valakiben kárt tegyen. Odaugrottam az ajtóhoz és pont Spencer orra előtt zártam be. Kintről hangosan ütögette a fát.
 - Isobel! – sikította. – Mit csinálsz? Meg fog ölni! Isobel!
 - Maradj kint Spencer! – ordítottam vissza. 
Éreztem, hogy a sebemből újabb adag vér csordul a csípőmre. Fájdalmasan felszisszentem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem. A katonaságot minden bizonnyal pár perc alatt lerendezte ez a szörnyeteg, engem akár egyetlen másodperc alatt megöl. 
Ránéztem a ragyogó tükörre, s akkor eszembe jutott a megoldás.
Vissza kell csalogatnom abba a világba.
Éppen időben ugrottam félre a fenevad csapása elől. Az oldalamra érkeztem, a karom beragadt a csípőm alá. Mikor felemeltem a fejemet, farkasszemet néztem az agyarakkal. A szívem minimum kétszázat vert, levegőt sem mertem venni.
 A következő ütésnél már nem voltam szerencsés; a karomnál fogva fellendültem a levegőbe, majd a tükör előtt értem földet.
 Csak ekkor vettem észre, hogy mellettem hever nagyapa régi tőre. Remegő kezekkel megragadtam, s magamhoz húztam, hátha meg tudom védeni magam. A fenevad ismét csapott, így kénytelen voltam arrébb gurulni, így a tükröt érte a csapás. A következő pillanatban olyan természetfeletti fény támadt, hogy kénytelen voltam eltakarni a szememet. A szörnyeteg ordított, majd mikor megszűnt a fény egyszer csak elhallgatott.
Kinyitottam a szememet felkészülve egy újabb támadásra, de semmi nem volt előttem. A tükör ismét ugyan úgy csillogott, mint amikor pár perce benyitottam a padlásra. Azonban a fenevad eltűnt.
Zihálva, remegő térdekkel álltam a tükör előtt. Egyszerűen képtelen voltam feldolgozni a történteket.
Szemöldök ráncolva feltápászkodtam, majd közelebb léptem a tükörhöz. Kinyújtottam a karomat, hogy ujjammal megérinthessem, ám ekkor, olyat éreztem, amit még soha. Valóságosan vonzott. Ahhoz az érzéshez hasonlított, ami akkor kerített hatalmába, ha a kertben álló fa közelében tartózkodtam. Azonban ez sokkal erősebb annál.
Az érzés fokozódni kezdett, s a tükör felvillant. Ekkor úgy éreztem, mintha magába akarna szippantani.
Hátraugrottam.
Szóval ezért nem engedte a nagyi, hogy megérintsem.
Talán a szörnyeteget is magába szippantotta.
 Az ajtó halkan, nyikorogva kinyílt mögöttem. Megfordultam.
 - Mi történt? – kérdezte elhaló hangon Spencer.
Már nyitottam volna a számat, amikor hatalmas fény támadt mögöttem. Valami hideg megragadta a karomat. Lenéztem a sötét, karmos mancsokra.
 - Isobel! – ordította Spencer, s berontott a helyiségbe.
A szörny erősen megmarkolt és megfordított, majd szembenéztem a vörösen izzó szempárral és a két borotvaéles agyarral.
Sikítani akartam, de egy hang sem jött ki a torkomból, az ájulás kerülgetett.
Egyszerűen nem tudtam ép ésszel felfogni, hogy mi történik, csak néztem előre és éreztem, ahogyan beszippant a tükör. 

2016. február 17., szerda

I. fejezet - A tükör

 Sziasztok!
Meg is hoztam Nektek az első fejezetet. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket! Hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel bátran! :)                                                                            
XO: JulieAnnie



Az utolsó kicsengő után összepakoltam, és kisétáltam az iskolaudvarról. Fáradtan sóhajtottam egyet, amikor rájöttem, megígértem nagyinak, hogy ma délután átmegyek hozzá segíteni a festés utáni pakolásban. Nem értettem ugyan, hogy miért nekem kell segíteni, hogyha mindenki tisztában van azzal, hogy vizsgáim lesznek. De nem baj, hiszen amúgy is ráérek, hát nem? Csupán a félévi vizsgák sorozata vár rám tárt karokkal jövő héten!
 Na, nem mintha nem szeretnék nagyinál lenni. Nagyon is élvezem a nyugalmat, ami körülveszi – feltéve, ha nem próbálja meg beletörni a fejembe a mitikus történeteit. Én elhiszem, hogy érdeklik a sárkányokhoz hasonló hatalmas hüllők, vagy micsodák, meg hogy mikor éltek. De sokszor már keveri a valóságot a lehetetlennel.  
 Megcsörrent a mobilom.
 - Haló? – vettem fel.
 - Izzy! Nem találod ki, hogy kivel megyek ma randizni!
A visításból felismertem Spencert.
 - Cody Cress? – tippeltem.
 - Igeen!! – kiáltotta. Eltartottam a telefont a fülemtől, hogy megóvjam a hallásomat a magas és éles hangoktól.
 - Hová mentek?
 - Moziba. Még nem döntöttük el, hogy mit nézzünk. Tudod, hogy mi jutott eszembe?
 - Mielőtt megkérdeznéd, le kell, hogy hangoljalak. Nem tudok menni.
 - Jajj, Issy! Olyan régen csináltunk már dupla randit! Biztos vagyok benne, hogy Shawn is benne lenne.
Beharaptam az ajkam.
Kivert a veríték, ha arra gondoltam, hogy Shawnnal találkozok. Már megbeszéltük, hogy szervezni kellene valami közös programot, de a vizsgák közbeszóltak. Nos, igen. A párkapcsolatok húzósak ebben az időszakban.
 - Spenc, megmondtam, hogy segítenem kell pakolni a nagyinál.
 - Mi lenne, ha egyszer nem jótékonykodnák, Teréz anyu? Fogd a kis segged és húzz magadra valamit. Majd megbeszélem Shawnnal a többit. Este találkozunk! Csókollak!
 - Hé, Spencer várj már!
Letette.
 - Remek – morogtam és belerúgtam az aszfaltba, amitől úgy éreztem, hogy darabokra zúztam a lábujjamat. Felhúztam a térdem és megszorongattam a cipőm orrát, amíg az ép lábamon ugráltam.
 Szerencsére nagyi nem lakott messzebb pár saroknál a sulitól, szóval elég volt két utcán végigugrálnom, hogy odaérjek a házához. Benyitottam a kapun és felcsoszogtam a verandán.
 - Szia, nagyi! – kiáltottam be, amikor becsuktam magam után a bejárati ajtót.
Lerúgtam magamról a cipőmet és felakasztottam a kabátomat a fából faragott fogasokra. Egy pillanatra megálltam és az akasztókat szemléltem. Tekintetem sorra vette a farkast, a rókát, a tigrist és a sárkányt. Nagyapám készítette őket, pár éve a halála előtt. Mikor rákérdeztem a figurákra, annyit mondott, hogy ezek az állatok majd megóvnak minket. Igen, több mint valószínű, hogy ő is hitt azokban a démondolgokban, amikben a nagyi is. Sőt mi több, olyannyira beleélte magát ezekbe a históriákba, hogy nagyi szerint az utolsó napjaiban csak egyetlen mondatot ismételgetett. Azt nem tudom, hogy pontosan mit, de gyanítom, hogy kötődik ezekhez a szellemekhez.
 - Szervusz Isobel! – köszöntött nagyi.
Elszakítottam a tekintetem a figurákról, majd rámosolyogtam. Ő azonban összehúzott szemmel, gyanakodva méregetett.
 - Mit néztél az előbb? – kérdezte és közelebb lépett hozzám. Még mielőtt kinyithattam volna a számat, válaszolt saját magának. – Á, az akasztók. Nagyapád sok gondot fordított az elkészítésükre.
 - Miért ezeket az alakokat faragta? – kérdeztem.
Felemelte a karját és sorra megsimította a figurákat.
 - Mert a róka ravasz. A farkas megbízható. A tigris igazságos. A sárkány pedig... nos, a sárkányt már nem is tudom – kuncogott magában.
Miután magamba tömtem az ebédet, felkötöttem a hajamat és hozzáláttunk a munkához. Megbeszéltem nagyival, hogy majd én mindent belepakolok a dobozokba, ő pedig letakarítja a bútorokat.
Kitakarítani az egész lakást nem kis feladat. Körülbelül egy tucat dobozt pakoltam tele könyvekkel, ötöt különböző lomokkal, a maradék négybe pedig fényképeket és festményeket helyeztem.
 A kezembe vettem egy régi portrét, amit a nagyszüleimről készítettek. Egymás felé fordultak, szorították a másik kezét. Arcukról lerítt, hogy mennyire kötődnek egymáshoz. Akkora rajongással nézték a másikat, olyan tűz égett mindkettejük szemében, ami az évek alatt sem aludt el.
Ha nem ismerném őket, akkor is tudnám, hogy szeretik egymást. Csak remélni tudtam, hogy valamikor rám is így fog nézni valaki, mint ahogy papus tekintett nagyira.
 Becsomagoltam a képet és belehelyeztem az egyik papírdobozba.
 - Isobel! Kivinnéd ezt a két zsákot? Beledobáltam a szemetet – mondta nagyi.
Felpattantam és megragadtam a zsákokat. Az egyiket a hátamra dobtam, a másikat magam mellett húztam a földön. Mikor kitettem őket az udvarra, kinyújtóztattam a karjaimat.
 Megpillantottam a kert végében álló hatalmas fát. Kimagaslott az összes többi növény közül, még a városban is kitűnt a háztetők felett. Terebélyes lombkoronája most árnyékot vetett a környezetére, mintha maga a fa aurája terjedt volna ki a világba.
 Megálltam egy pillanatra és felé fordultam. Ennek a fának történelme volt. Már akkor itt állt, amikor megszülettem, sőt mi több, már anyukám gyerekkorában is. A nagyszüleim sem tudták megmondani, hogy mikor ültethették, vajon hány éves lehet. Talán ezért keltett olyan érzést, hogy a világ kezdete óta itt borul virágba a lombkoronája.
 Mindig is úgy éreztem, hogy spirituális ereje van. Valahányszor a közelében jártam, valami megmoccant a bensőmben. Olyan vonzalmat éreztem ilyenkor, hogy muszáj volt megérintenem a törzsét. Ekkor, mintha új erőre találtam volna, mintha újjászületett volna a lelkem.
 Most is azon kaptam magam, hogy a fa felé lépkedek, majd megállok előtte. Oldalra billentettem a fejem, szememmel végigpásztáztam a vastag törzset fedő mélyen repedezett kérget. Ujjaimmal kitapintottam a nevemet, amit még évekkel ezelőtt véstem a fába annak jeléül, hogy mindig vissza fogok jönni hozzá.
 Isobel!
 A váratlan hangtól megremegtem. Azonnal elkaptam a kezemet, s hátraléptem.
Megráztam a fejem, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Igen, valószínű, hogy rám ragadt a nagyi szellemizéje.  
 Visszasiettem a házba.
 - Nagyi! Nem haragszol, ha most elmegyek? Spencer beszervezett egy dupla randit, hiába mondtam neki, hogy segítek neked.
 Nagyi rám mosolygott.
 - Dehogy haragszok meg! Csak ezt a dobozt vidd már fel a padlásra. Utána már mehetsz is.
Megragadtam a felém nyújtott dobozt. Hátramanővereztem a lépcsőhöz és óvatosan fellépdeltem a fokokon. Mikor felértem lenyomtam az ajtókilincset, de nem nyílt az ajtó. Mérgesen fújtam egyet, majd a vállammal belöktem. Kis híján elzuhantam a képekkel teli dobozzal a lendülettől.
 Mikor biztos voltam az egyensúlyomban, beljebb lépkedtem a helyiségben. Letettem a dobozt és körbenéztem. Nagyon ritkán jártam a nagyim padlásán. Egyszer Spencerrel bújócskáztunk és én idebújtam. Akkor rám mászott egy hatalmas pók, s én visítozva rohantam lefelé, majdnem le is estem a lépcsőn. Igaz, annak már jó pár éve, de az óta sem jártam itt. Na, nem mintha olyan sok minden megváltozott volna. Csupán még több hálót szőttek azok az undorító pókok.
 Megakadt a szemem valamin.
A lebukó nap oldalról világította meg, így láthattam, hogy milyen hatalmas. Kíváncsiságomtól vezérelve közelebb lépkedtem. A hatalmas fehér lepel, ami valami még hatalmasabbat takar, szerepelt az emlékeim között. Azt hiszem, már a bújócska idején is érdekelt, vajon mit rejthet.
 Megragadtam a poros anyagot, s egyetlen mozdulattal lerántottam a földre. Elakadt a szavam. Egy hatalmas tükör rejtőzött a lepel alatt. A nap sugarai megcsillantak a tisztán maradt üveg felületén, melyet különböző faragott figurák egymásba fonódó alakja keretezett.
Áhítattal és csodálattal simítottam végig a rókán, a farkason, a tigrisen és még rengeteg más alakon. Voltak köztük olyanok, akik félig emberi testtel rendelkeztek. Egyikük éppen egy madarat próbált egészben lenyelni. A rengeteg figura között azonban csak egyetlen embert láttam. Egy nő - akit sokkal nagyobbra faragtak - a jobb alsó sarokban íjának húrját kifeszítette, s a nyilat felfelé irányította. Tekintetemmel követtem a nyíl láthatatlan útját, s megláttam a tükör csúcsát. Közelebb lépve felismertem a tükör tetején szárnyát kitáró sárkányt.
 Leesett az állam, amikor arra gondoltam, hogy a nagyapám faragta a keretet. Egyszerűen csodálatos volt! Olyan igényességgel készítették, olyan apró munkával, hogy el sem bírtam képzelni, vajon meddig dolgozhatott vele a nagyapám.
 Beálltam a tükör elé. Az üveg is olyannyira különbözött az összes többi, eddig életemben látott tükörüvegtől, hogy elgondolkodtam, talán valamiféle csiszoltkristály lehet.
 Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg. Mutatóujjammal óvatosan hozzáértem a felülethez. Ekkor melegség futott át az ereimen, szétrobbant a mellkasomban, s az ujjamba áradt. Elkerekedett a szemem, amikor vakító fény támadt a kezem alatt. A következő pillanatban egy reccsenéssel megrepedt a tükör felülete.
 A szemem elkerekedett, ajkamat meglepett sikkantás hagyta el. Megfordítottam a kezem, de nem láttam az előbbi fényt. Visszapillantottam a tükörre, s rossz érzés kerített hatalmába, amikor megláttam a repedést.
Éreztem, hogy elgyengül a térdem, idegesen hátráltam egy lépést. Nem tudtam felfogni a történteket, egyszerűen nem láttam értelmét. Majdnem betörtem a tükröt? De hogyan csináltam? És honnan jött az a fény?
 - Isobel! – kiáltott fel nagyi. – Minden rendben?
 - I-igen! – kiáltottam vissza, megpróbálva leplezni az idegességemet.
Felkaptam a leplet a földről és a tükörre borítottam. Kifelé menet bezártam magam mögött az ajtót és leszaladtam a lépcsőn. Már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek a tükörre, de megtorpantam. Ha minden igaz, akkor betörtem. Nem esne jól nagyinak, ha megtudná, hogy a papus által készített tükröt tönkretettem.
Lenyeltem a torkomban keletkezett gombócot és a cuccaimhoz léptem. Eldöntöttem, hogy majd valamelyik nap elviszem megjavíttatni a tükröt.
Igen. Olyan lesz, mint újkorában. Senki nem fogja észrevenni, ugye? Amúgy is fent volt a padláson letakarva, miért pont mostanában nézne rá bárki? Én pedig szépen elfelejtem ezt az egészet.
 Felkaptam a kabátomat.
 - Már mész is? – kérdezte nagyi.
 - Igen, mennem kell. Most kaptam üzenetet Spencertől – felmutattam a telefonom -, hogy itt vár a ház előtt. Talán még haza megyek átöltözni. A fiúkkal majd a moziban találkozunk.
 - Érezzétek jól magatokat! Üdvözlöm a barátnődet! – szólt utánam, amikor kiléptem az ajtón.
 - Átadom! Szia nagyi!
 Spencer öt perccel azután, hogy beültem a krémszínű Mercedesbe, már a házunk előtt parkolt. Az orromra kötötte, hogy kettő percnél többet nem tölthetek a házban, különben elkésünk. Így felrohantam a lépcsőn a szobámba és kivágtam a szekrényajtót. Egyszer kipillantottam az ablakon, hogy ellenőrizzem az időjárást. Ahhoz képest, hogy május végét írunk, elég szeles és hűvös időnk van. Előhúztam néhány ruhadarabot, majd felkapkodtam magamra, végezetül a tükör elé álltam. Alapjába véve meg voltam elégedve a kinézetemmel. A hajamat kibontottam, majd megfésültem, így lágy hullámokban omlott a hátamra. Lehet, hogy a szoknya túlzás ilyen hidegben, de alá vettem egy melegebb térdzoknit. A farmerszoknya felé pedig a kedvenc pólómat választottam. A smink csupán szempillaspirálból állt.
 Leszaladtam a lépcsőn, s az ajtóban felhúztam a csizmámat, magamra kaptam a farmerdzsekit és a vállamra dobtam a táskámat. Anyának hagytam egy üzenetet a hűtőajtón, hogy Spencerrel és a srácokkal elmentünk moziba. Miután kiléptem az ajtón, bezártam magam mögött, majd behuppantam Spenc mellé.
 - Na, megfelel? – kérdeztem és magamra mutattam.
Spencer rosszallóan összehúzta a szemét.
 - Ne mondd, hogy nem tettél sminket.
 - Miért, nem jó így?
 Nagyot sóhajtott, majd beletúrt a táskájába. Elővette belőle a neszesszerét, majd átnyújtott nekem egy szájfényt belőle. Letekertem a tetejét, majd az ajkamra kentem a rózsaszín sminket.
 - Szerintem, Shawn a mozi helyett a lábadat fogja bámulni – bökött Spencer a combomra, miután elhajtott a ház elől. – Egyébként tetszik a dzsekid.
 - Nem régen vettem – vontam vállat. – Tudod, a leárazáskor.
Amikor kiértünk a fákkal körülvett főútra, Spencer gázt adott. Nem nagyon érdekelték a sebességet szabályozó táblák, ezért már többször is megbüntették. Ő azonban kihasználja, hogy az apja egész Oregon megyében a legnagyobb autókereskedés vezetője.
 A következő kanyarban valami elénk ugrott.
 - Vigyázz! – sikítottam fel.
Spencer a fékre taposott; a Mercedes kerekei csikorogva siklottak oldalra, majd a kocsi az út oldalán megállt. Zihálva pillantottam Spencerre, aki elfehéredett ujjakkal szorította a kormányt, majd kinéztem az ablakon. Semmit nem láttam.
 - Még is, mi a fene volt ez? – kérdezte Spencer idegesen. – Ne mondd, hogy elütöttem egy szarvast!
Összevontam a szemöldökömet. Kikapcsoltam a biztonsági övet és kiszálltam a kocsiból.
 - Hé, Izzy! Te meg mit csinálsz? – kiáltott utánam Spenc ráhajolva a kormányra.
 - Csak maradj a kocsiban, én megnézek valamit.
A motorház elé lépkedtem, s megvizsgáltam a szélvédőt, tekintetem megakadt az ablaktörlőkaron. Levegő után kaptam.
Pár perccel ezelőtt, mikor Spencer lefékezett, egy pillanatra megállt az idő, s én láttam, amint egy fekete árny átugrik felettünk. Egy pillanat volt az egész, és olyan álomszerűnek tűnt. Ezért úgy gondoltam, csak képzeltem...
Visszasiettem a kocsiba és becsaptam az ajtót.
 - Húzzunk innen – meredtem Spencerre.
 - Miért, mi volt az? – kérdezte, s kinyújtotta a nyakát, hogy ő is megnézze a szélvédőt. Ő azonban innen bentről nem láthatta az ablaktörlőkar alá tapadt fekete szőrgombolyagot.
 - Biztos, hogy nem szarvas. 

2016. január 20., szerda

Üdvözlés

Sziasztok!
Üdvözöllek Titeket a Másvilág című történet blogos oldalán. Ha szeretitek az izgalmakat, a váratlan fordulatokat, sokszor álmodoztok, oda vagytok a fantasyért, továbbá szükségetek van a humor pár poénjára még az életveszély mellett is, s igénylitek a romantikát, akkor pontosan azt a történetet fogjátok itt találni, amit számotokra írtak. 
*
Mindig is szerettem álmodozni, ábrándozni egy olyan világról, ami per pillanat nem elérhető a valóságban. Ezeket az álmokat elmeséltem a testvéremnek is, így idővel rájöttem, hogy sokkal élvezetesebb másokkal megosztani, mint magát az élményt megálmodni. Így jutott eszembe, hogy megosztom VELETEK is.
Nagyon remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek! Kérlek Titeket, hagyjatok nyomot magatok után, írjatok kritikát, dobjatok meg pár sorral megjegyzésképp, hogy tudjam a véleményeteket! :) 
*
Én nagyon remélem, hogy velem tartotok egy csodálatos utazáson, mely egy olyan világba repít el bennünket, ahol tündérekkel társaloghatsz, démonokkal harcolhatsz, s megismerheted a mágiát. Azt hiszem, hogy mindannyian felkészültünk az útra. 
Készen álltok? Akkor egy, kettő, három!
Elf lány nyári fa
Jó olvasást kívánok!